2009. április 30., csütörtök

A kenyérszaporítás utáni napon Jézus így szólt a sokasághoz: "Senki sem
jöhet hozzám, ha nem vonzza az Atya, aki küldött engem. Én feltámasztom őt
az utolsó napon. A prófétáknál ezt olvassuk: "Mindnyájan Isten tanítványai
lesznek." Mindaz, aki hallgat az Atyára, és tanul tőle, hozzám jön. Nem
mintha az Atyát látta volna valaki. Csak aki Istentől való, az látta az
Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete
van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, és
mégis meghaltak. Itt a mennyből alászállott kenyér, hogy aki eszik belőle,
meg ne haljon. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e
kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adni fogok, az én testem a
világ életéért."
Jn 6,44-51

Elmélkedés:

Nem véletlen, hogy a szentmise lényegi részét, az átváltoztatást követően
hitünk szent titkának nevezzük az Oltáriszentséget. Titokzatos már maga a
történés is, amikor a miséző szavára a kenyér az Úr testévé, a bor az ő
vérévé változik át, de titokzatos a mi Urunk jelenléte is az átváltozott
kenyérben és borban. Mindezt csak hittel tudjuk elfogadni, az emberi ész
és értelem ugyanis korlátokba ütközik. Az átváltoztatásban az Egyház több
évszázados hite fogalmazódik meg, amely magába foglalja az én személyes
meggyőződésemet is arról, hogy Krisztus valóságosan jelen van az
Oltáriszentségben. Krisztusnak a szentmisében jelenvalóvá váló áldozata
arra irányul, hogy a szentáldozás által bensőséges kapcsolat jöjjön létre
az Úr és a hívő ember között. S itt külön hangsúlya van a "hívő" szónak,
hiszen e kapcsolat csak akkor jöhet létre, ha valaki hittel fogadja az
Oltáriszentségben jelen lévő Jézust. A kenyérben önmagát adja nekünk a mi
Urunk.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Hálát adunk neked, Atyánknak,
az életért és az ismeretért,
amelyet nekünk, szolgáidnak
Krisztus által kinyilatkoztattál;
dicsőség legyen neked mindörökké!
Ókeresztény ima

2009. április 29., szerda

Sienai Szent Katalin szűz és egyháztanító,
Európa társvédőszentje

Abban az időben Jézus megszólalt, és ezt mondta: Magasztallak téged,
Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és okosak elől,
és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek! Igen, Atyám, így tetszett ez neked!
Az én Atyám mindent átadott nekem, és nem ismeri a Fiút senki más, csak az
Atya, s az Atyát sem ismeri más, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja
nyilatkoztatni. Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és
terhek alatt görnyedtek: én felüdítlek titeket! Vegyétek magatokra igámat,
és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyugalmat
talál lelketek. Mert az én igám édes, s az én terhem könnyű.
Mt 11,25-30

Elmélkedés:

Jézusnak a mai evangéliumi részben elhangzó szavaihoz a megértés kulcsa
az, hogy különbözik az evilági bölcsesség és az Isten szerinti bölcsesség.
Az előbbi inkább az ember természetes tudását jelenti, az utóbbi azt az
igazi bölcsességet, amely Isten ajándéka. Ebben azért részesül az ember,
hogy az igazságot és a legfőbb igazságot, Istent keresse. Ezt a
bölcsességet nem képes senki csupán emberi erőfeszítéssel megszerezni,
hanem csak azok részesedhetnek belőle, akiknek Isten kinyilatkoztatja
magát. Miközben cselekedeteinket állandóan az isteni bölcsességhez
igazítjuk, állandóan érjük ezt az adományt az Istentől.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Fogadd szívesen, Uram, Istenem, fölajánlásomat és végtelen dicséretedre,
fogyhatatlan magasztalásodra irányuló vágyódásomat, hiszen ezek kijárnak
neked, mert kimondhatatlanul nagy és hatalmas vagy.
Ezzel fordulok hozzád és szeretnék hozzád fordulni minden nap, minden
időben, és arra kérek minden mennyei lelket, minden benned hívőt, hogy
velem együtt adjon hálát neked és dicsőítsen téged.

2009. április 28., kedd

Abban az időben, amikor Jézus az örök élet kenyeréről beszélt, így szóltak
hozzá a tömegből: "Hadd lássuk, milyen csodát művelsz, hogy higgyünk
neked! Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az írás
mondja: Égből való kenyeret adott enni nekik." Jézus így felelt: "Bizony,
bizony, mondom nektek; nem Mózes adott kenyeret az égből, hanem Atyám adja
az igazi mennyei kenyeret. Az az Isten kenyere, amely leszállt a mennyből,
és életet ad a világnak." "Uram - kiáltották -, add nekünk mindig ezt a
kenyeret!" Jézus így válaszolt: "Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám
jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik sohasem."
Jn 6,30-35

Elmélkedés:

Az ószövetségi nép számára meghatározó élmény lehetett, amikor a pusztai
vándorlás idején manna-kenyeret kaptak az égből. E naponta ismétlődő csoda
megerősítette bennük, hogy Isten gondoskodik számukra a mindennapi
eledelről, mint az életben maradás legalapvetőbb feltételéről. A
csodálatos kenyérszaporítások alkalmával jogosan gondolhatták a csoda
részesei, hogy Jézus megismételte az egykori manna-csodát, ezzel is
jelezvén isteni hatalmát. A kenyerek megszaporítása ugyanakkor alkalmat ad
az Úrnak arra, hogy a testi eledelről a lelki eledelre irányítsa az
emberek figyelmét, amely az örök élet feltétele. A hallgatóságban inkább a
földi kenyér utáni vágy ébred fel. A testi táplálék mellett vágyakozzunk
mindig a Jézus által adott lelki ételre is!
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Uram, látva önnön nyomorúságunkat, és remélve a gyógyulás ígéretében,
azonnal válaszolunk: Itt vagyunk, mert Te vagy a mi Urunk, Istenünk!
Hívtál, s mi válaszoltunk: itt vagyunk! Tettekkel fogjuk bizonyítani, hogy
a tieid vagyunk, és senki másnak nem vetjük alá magunkat, csak neked, és
ezt mondjuk: te vagy, Uram, a mi Istenünk!

2009. április 26., vasárnap

A csodálatos kenyérszaporítás utáni napon a Genezáreti-tó túlsó partján
maradt népnek eszébe jutott, hogy csak egy bárka volt ott. Tudták, hogy
Jézus nem szállt a bárkába tanítványaival; tanítványai ugyanis egyedül
hajóztak el. Közben Tibériásból több bárka jött a hely közelébe, ahol az
Úrtól megáldott kenyeret ették. Amikor tehát a nép nem találta Jézust, sem
a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy
megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték
tőle: "Mester, mikor jöttél ide?" "Bizony, bizony, mondom nektek - felelte
Jézus -, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert
ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely
megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia
adja nektek, - őt ugyanis az Atya igazolta." Erre megkérdezték tőle: "Mit
tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?" "Istennek az tetszik -
válaszolta Jézus -, ha hisztek abban, akit küldött."
Jn 6,22-29

Elmélkedés:

A kenyérszaporítás csodája érdekes reakciót vált ki az emberekből. Nem
egyszerűen azokból, akik esetleg hallottak róla, hanem azokból, akik aktív
részesei voltak a csodának és ehettek a Jézus által adott ételből. Az
emberek keresni kezdik azt a személyt, aki nekik a kenyeret adta.
Ugyanakkor rávilágít arra, hogy a lelki éhség nagyobb az emberben a
testinél. Az ő küldetése éppen az, hogy olyan kenyeret adjon, amely a
lelki éhségünket csillapítja és az örök élet felé irányít minket. Az örök
élet eledelét az Oltáriszentségben ismerhetjük fel, amely szentség
megvalósítja a lelki kapcsolatot az Úr és Egyháza, Jézus és miköztünk.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Legyen, Uram, a te kegyelmed rajtunk, amint tebenned bíztunk!
Áldott vagy te, Urunk, taníts meg minket a te igazságaidra!
Áldott vagy te, Uralkodó, oktass bennünket a te igazságaidra!
Áldott vagy te, Szent, világosíts meg minket a te igazságaiddal!
Uram, a te kegyelmed örök, kezeid munkáit meg ne vesd!
Téged illet a dicséret, téged illet az ének.
Téged illet a dicsőség, Atya, és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor és
örökkön-örökké.
Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton
történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg
ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és
köszöntötte őket: "Békesség nektek!" Ijedtükben és félelmükben azt vélték,
hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: "Miért ijedtetek meg, és
miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én
vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja,
de amint látjátok, nekem van." Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát.
De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt
hozzájuk: "Van itt valami ennivalótok?" Adtak neki egy darab sült halat.
Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: "Ezeket
mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak,
amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak."
Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így
folytatta: "Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap
fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell
hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek."
Lk 24,35-48

Elmélkedés:

Győzelem a halál és a bűn felett
Olvastam, hogy az osztrák császárokat évszázadokon keresztül a kapucinus
szerzetesek bécsi templomának kriptájában helyezték örök nyugalomra
haláluk után. A temetési szertartásnak, amelyre az egész ország
előkelőségei eljöttek, volt egy nagyon érdekes része. A temetés ideje
alatt a kripta ajtaja zárva volt, egészen addig, amíg az uralkodó
koporsóját vivő emberek oda nem érkeztek. Az udvarmester botjával
megkopogtatta az ajtót, így jelezvén, hogy a halott uralkodó bebocsátást
kér a halottak birodalmába. Ekkor az ajtó mögül az egyik kapucinus
szerzetes megkérdezte: Ki kopogtat? Az udvarmester így válaszolt: Őfelsége
az apostoli uralkodó. A hang ezt válaszolta: Nem ismerem. Rövid csend után
újra kopogtatott az udvarmester, majd ismét hallatszott a kérdés: Ki
kopogtat? Ausztria és Magyarország apostoli királya. Nem ismerem - szólt
újból a hang és az ajtó továbbra is zárva maradt. Az udvarmester
harmadszor is zörgetett, majd a kérdésre azt válaszolta, hogy a haza atyja
és az igazság védelmezője szeretne bejutni, de erre is ugyanaz a válasz
érkezett. Amikor az udvarmester utoljára kopogtatott, akkor ezt mondta:
Egy szegény bűnös kér bebocsátást. Ekkor a hang a következőt mondta:
Bejöhet!, és feltárult a kripta ajtaja. E szokás szerint temették el
évszázadokon keresztül a császárokat, jelezvén, hogy a túlvilágon senki
sem uralkodó, hanem minden ember egyforma, és Isten ítélőszéke elé csak
úgy kerülhet az ember, hogy megvallja bűnösségét. E jelképgazdag
szertartás figyelmeztet minket arra, hogy a bűnbánat elengedhetetlen
ahhoz, hogy megnyíljék számunkra az örök élet kapuja.

Húsvét harmadik vasárnapján egy újabb olyan esetről olvastunk az
evangéliumban, amikor a feltámadt Jézus megjelent tanítványainak. Lukács
evangélista leírása szerint Jézus azt a küldetést adja övéinek, hogy az ő
nevében hirdessék a megtérést és a bűnbánatot (vö.: Lk 24,47). A történet
rávilágít arra, hogy a bűnbocsánat a feltámadt Krisztus ajándéka, s ebben
az értelemben a feltámadás gyümölcse az emberiség számára. Krisztus
feltámadása azt bizonyítja, hogy az élet erősebb a halálnál. Az isteni
megbocsátás és irgalmasság azt bizonyítja, hogy a szeretet nagyobb a
bűnnél, Isten jósága nagyobb az ember vétkénél.

Annak érdekében, hogy jobban megértsük a bűnbocsánat lényegét és
jelentőségét, érdemes egy kicsit visszagondolnunk a nagypénteki és a
húsvéti eseményre. A keresztre feszített Jézus életének utolsó perceiben
azt érzi, hogy elhagyta őt az Atya. Így kiált fel: "Istenem, Istenem,
miért hagytál el engem?" (Mt 27,46). S a mennyei Atya ebben a pillanatban
nem siet Jézus megmentésére, az ő közbeavatkozása majd az lesz, hogy
harmadnapra feltámasztja a Fiút a halálból. Amikor Jézus elhagyatva érzi
magát, amikor elszakítva érzi magát az Atya szeretetétől, akkor ebben az
is benne van, hogy átérzi a bűnös emberek sorsát, bár ő nem követett el
bűnt soha. A bűnös ember ugyanis nem érzi Isten szeretetének a közelségét,
hiszen a bűn magától Istentől távolítja el. Halálának pillanatában érzi át
Jézus a legjobban azt, hogy a bűnnek milyen hatalma van az ember felett. A
feltámadás az elhagyatottság, az isteni szeretettől való elszakítottság
érzését változtatja meg. A feltámadás pillanatában Jézus újra átérzi az
Atya szeretetét, aki magához öleli őt. Miként a húsvét hajnali esemény a
halál hatalma alóli felszabadulás végtelen örömét jelenti Jézus számára,
ugyanúgy kimondhatatlan lelki örömöt érzünk akkor, amikor a szentgyónásban
megszabadulunk bűneinktől, hiszen Isten irgalma eltörli azokat. A
feltámadás testi újjászületést jelent Jézus számára és egykor majd a mi
számunkra is, a bűnbocsánat pedig lelki újjászületést, lelki feltámadást
jelent a bűnbánó számára. Mindennek fényében talán már jobban értjük a
megváltás titkát: Jézus kereszthalála magában hordozta bűneinket,
feltámadása pedig magában hordozta a bűntől való megszabadulásunkat. Jézus
azért halt meg és azért támadt fel, hogy legyőzze a bűn hatalmát az ember
felett és a bűnbocsánat ajándékozása révén helyreállítsa a
szeretetkapcsolatot Isten és az ember között.

A felolvasott evangélium szerint a krisztusi tanítványoknak a feltámadt
Jézus nevében bűnbocsánatot kell hirdetniük mindenütt a világon. Egyházunk
tehát akkor teljesíti hűséggel Krisztustól kapott küldetését, ha az egyik
legnagyobb hittitok, a feltámadás hirdetése mellett nem feledkezik meg
hirdetni a bűnbocsánatot. A keresztény hívek pedig akkor bizonyulnak az Úr
igaz tanítványainak, ha Krisztus feltámadása hittel való elfogadása
mellett elfogadják a bűnbocsánat ajándékát is az irgalmas Istentől. A
bűnbocsánat szentségében megtapasztalhatjuk, hogy emberi bűneinket egyedül
Isten megbocsátó szeretete képes legyőzni.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Örök Atya, tekints irgalmas szemmel az egész emberiségre, különösen a
szegény bűnösökre, akiket Jézus legirgalmasabb Szíve oltalmaz. Az Ő
keserves kínszenvedése által könyörülj rajtunk, hogy irgalmad
mindenhatóságát dicsérjük mindörökké.

2009. április 25., szombat

Abban az időben: Jézus megjelent a Tizenegynek, és így szólt hozzájuk:
"Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden
teremtménynek! Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az
elkárhozik. A híveket ezek a jelek fogják kísérni: A nevemben ördögöket
űznek ki, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek a kezükbe, és ha
valami mérget isznak, nem árt nekik. Ráteszik a kezüket a betegekre, és
azok meggyógyulnak." Az Úr Jézus, miután ezeket elmondta nekik,
felvétetett a mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján. Ők pedig
elmentek, és mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr együtt
munkálkodott velük, és az igehirdetést megerősítette a jelek által,
amelyek kísérték őket.
Mk 16,15-20

Elmélkedés:

A mai napon arra a Szent Márkra emlékezünk, aki a négy evangélista közül
időrendben elsőként írta meg örömhírét. Írásának középpontjában az a Jézus
Krisztus áll, aki meghirdette Isten Országát, s akinek eljövetelével
megkezdődött ennek az Országnak a megvalósulása. Annak érdekében, hogy az
olvasók, azaz mi megértsük, hogy miben áll az Isten Országának lényege,
Márk sok-sok jézusi példabeszédet jegyez le. Ezek által egyrészt
megismerhetjük a tanító és gyógyító Jézust. A csodákat olyan tanítások
egészítik ki, amelyek rávilágítanak Isten hatalmára, Jézus isteni
hatalmára. A történések csúcspontja Jézus kereszthalála, amelyet a
legnagyobb csoda, a feltámadás eseménye követ, amelyben a legvilágosabban
tűnik fel az ember számára, hogy Jézus valóban Isten.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus, mérhetetlen ember-szeretetedben Szent Márk
evangélistát tanításod hírnökévé tetted. Kérünk, add, hogy közbenjárására
mi is megerősödjünk a hitben, és betöltve parancsodat, általunk is
terjedjen evangéliumod.

2009. április 24., péntek

Abban az időben Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának
a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket,
amelyeket a betegeken végbevitt. Jézus fölment egy hegyre, és ott leült
tanítványaival együtt. Közel volt húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus
fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön feléje, így szólt
Fülöphöz: "Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?" Ezt pedig
azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert ő tudta, hogy mit fog tenni.
"Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami
keveset" - felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére
megszólalt: "Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi ez
ennyinek?" Jézus meghagyta: "Telepítsétek le az embereket!" Sok fű volt
azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak
csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és
kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is,
amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak:
"Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba." Összeszedték,
s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit
meghagytak azok, akik ettek. Amikor pedig az emberek látták a csodajelet,
amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: "Ez valóban az a próféta, aki a
világba jön." Amikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el
akarják vinni, hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a
hegyre, egészen egyedül.
Jn 6,1-15

Elmélkedés:

Manapság, amikor az üzletek polcaink százféle pékáru közül válogathatunk,
kevésbé érezzük, hogy a kenyér Isten ajándéka. Amikor a régebbi időkben az
emberek saját maguk vetették el a búzát, s azt tapasztalták, hogy a termés
mennyire ki van szolgáltatva az időjárás körülményeinek, talán jobban
megbecsülték a kenyeret, s talán jobban tudták, hogy a termés Isten
jóságától is függ. A kenyér persze most is ugyanúgy készül az aratástól a
sütésig, mint évszázadokkal korábban, csak nem látjuk közvetlenül az
emberi munkát és az isteni áldást, amelynek köszönhetően asztalunkra
kerül. A csodálatos kenyérszaporítás alkalmával az Jézus ad kenyeret az
embereknek, aki az utolsó vacsorán önmagát adta lelki kenyérként az
Oltáriszentségben. A földi kenyér is és a lelki kenyér is Isten ajándéka
számunkra, amely biztosítja földi és örök életünket.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Kérlek, Uram Jézus Krisztus, aki valóságosan és lényegedben jelen vagy a
kenyér és a bor színe alatt: táplálj engem, vigasztalj és erősíts engem
mindig, különösen utolsó órámon. Engedd, hogy téged, akit most a kenyér
fátyola alatt imádok, ez élet után színről színre láthassalak!

2009. április 23., csütörtök

Abban az időben így tanított Jézus: "Aki a mennyből jön le, az mindenki
fölött áll. Aki viszont a földről való, az földies, és a földi dolgokról
beszél. Aki a mennyből való, az felülmúl mindenkit. Arról tesz tanúságot,
amit látott és hallott, tanúságtételét azonban senki sem fogadja el. Ám,
aki mégis elfogadja tanúságát, az megerősíti, hogy az Isten igazmondó.
Akit Isten küldött, Isten igéit hirdeti, mert Isten nem adja szűkösen a
Szentlelket. Az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe helyezett. Aki
hisz a Fiúban, annak örök élete van; aki pedig nem hisz a Fiúnak, az nem
nyeri el az örök életet, hanem Isten büntetése sújtja."
Jn 3,31-36

Elmélkedés:

A feltámadt Jézus megjelenései során az apostolokban nem azonnal ébred fel
a hit, hanem sok-sok kételkedés, félelem, habozás után lassan születik meg
és erősödik bennük. Közös a kételkedésük és közös élmény számukra a
feltámadt Jézusba vetett hit is. Azt is csak lassan ismerik fel, hogy
ennek a hitnek a birtokában tanúkká válnak, akiknek az a feladata, hogy
ezt a hitet továbbadják, azaz hitre hívják az embereket. A feltámadásnak,
mint hittartalomnak a hirdetése az egyének hitét a közösség hitévé teszi,
s ezáltal megszületik az Egyház hite. Mi magunk is ezt a hitet kapjuk
Istentől, osztozva az Egyház hitében, és küldetésében a hit
terjesztésében. A hitet megosztandó kincsként kapjuk Istentől.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Jézus, feltámadásod világosság a népeknek, fény az embereknek! Hadd legyen
életem is fény a sötétségben: szeressek ott, ahol gyűlölnek, megbocsássak,
ahol sértegetnek, összekössek, ahol szakadás van, reményt ébresszek, ahol
elkeserednek, vigasz legyek, ahol szenvednek, örömet vigyek, ahol
szomorúak. Uram, add, hogy fény legyek!

2009. április 22., szerda

Abban az időben így tanított Jézus: "Úgy szerette Isten a világot, hogy
egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök
élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a
világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik
ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt
Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az
emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik
gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot,
és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki
azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd jusson
nyilvánosságra, hogy tetteit Istenben vitte végbe."
Jn 3,16-21

Elmélkedés:

Az elmúlt napokban már elmélkedtünk arról, hogy a hit az Isten
megismerésének az útja, amely úton Őt, mint legfőbb igazságot ismerjük
meg. Isten megismerése során ráébredünk arra, hogy legfőbb tulajdonsága a
szeretet, sőt, Ő maga a szeretet. János apostol írja mintegy
vallomásszerűen: "Megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret
bennünket, és mi hittünk a szeretetnek" (Jn 4,16). Isten szeretete akkor
éri el tetőpontját, amikor az Atya elküldi Jézust, a Fiút a világba és ő
feláldozza magát a kereszten. Amikor hiszünk a Jézus kereszthalálában és
feltámadásában megmutatkozó isteni szeretetnek, akkor egy új távlat nyílik
meg számunkra, a hit útja, amely számunkra is a halálon és a feltámadáson
keresztül az örök életre vezet.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Mennyei édesanyánk! Kezedbe és szívedbe helyezzük egész létünket. Tieid
leszünk értelmünkkel és akaratunkkal, szívünkkel és testünkkel. Alakíts ki
bennünk anyai jóságoddal ezen a napon új életet, a Te Jézusod életét!

2009. április 21., kedd

Abban az időben: Nikodémus éjnek idején felkereste Jézust, aki így szólt
hozzá: "Ne csodálkozzál, hogy azt mondtam neked: újjá kell születnetek! A
szél ott fúj, ahol akar: hallod ugyan a zúgását, de nem tudod, honnan jön,
és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből született." Erre
Nikodémus megkérdezte: "Hogyan lehetséges ez?" Jézus így válaszolt neki:
"Te Izrael népének tanítója vagy, és nem érted ezeket? Bizony, bizony,
mondom neked, hogy arról beszélünk, amit tudunk; és arról tanúskodunk,
amit látunk. De a mi tanúságtételünket nem fogadjátok el. Ha földi
dolgokról beszélek nektek és azt sem hiszitek el, hogyan fogjátok elhinni,
ha mennyei dolgokról beszélek majd nektek? Senki sem ment föl a mennybe,
csak az, aki a mennyből alászállott: az Emberfia. És amint Mózes felemelte
a kígyót a pusztában, úgy fogják felmagasztalni az Emberfiát is, hogy
mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen."
Jn 3,7b-15

Elmélkedés:

Mai evangéliumi szakaszunkban Jézus folytatja beszélgetését Nikodémussal,
akit továbbvezet a hit útján. Ezen az úton a következő állomás, amikor az
ember elfogadja Isten tanúskodását. Értelmi megismerésünk itt már
korlátokba ütközik, amelyet csak a hit révén győzhetünk le. A hit Isten
titkainak a megismerését kínálja számunkra, amely azért lehetséges
számunkra, mert Isten kinyilatkoztatja magát nekünk. A hit Isten ajándéka
és az ő tanúskodásán alapszik. Isten Lelke világosítja meg értelmünket,
hogy felismerjük és bizalommal elfogadjuk a számunkra felkínált
üdvösséget. Az isteni üdvözítő szándék Jézus személyében tárul nekünk, aki
a kegyelmet közvetíti számunkra.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Ó, Mária, irgalmasság Anyja, tekints mindannyiunkra, hogy Krisztus
keresztje erejét ne veszítse, hogy az ember le ne tévedjen a jó útjáról,
el ne veszítse bűntudatát, gyarapodjék reménye Istenben, aki gazdag az
irgalomban, szabadon tegye jó cselekedeteit, melyeket Ő előre elrendelt,
és így egész életével Isten dicsőségének dicsérete legyen.
II. János Pál pápa

2009. április 20., hétfő

Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű férfi, aki a zsidók egyik
főembere volt. Éjnek idején fölkereste Jézust, és ezt mondta neki:
"Mester, tudjuk, hogy te Istentől jött tanító vagy. Senki sem tud ugyanis
ilyen csodajeleket tenni, amilyeneket te művelsz, ha az Isten nincs vele."
Jézus így felelt neki: "Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki újra nem
születik, nem láthatja meg az Isten országát." Erre Nikodémus megkérdezte:
"Hogyan születhetik valaki újra, amikor már öreg? Csak nem térhet vissza
anyja méhébe, hogy újra szülessék?" Jézus így felelt: "Bizony, bizony,
mondom neked: aki újjá nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be
az Isten országába. Ami testből születik, az test, - ami viszont Lélekből
születik, az lélek. Ne csodálkozz azon, hogy ezt mondtam neked: újjá kell
születnetek! A szél ott fúj, ahol akar; hallod ugyan a zúgását, de nem
tudod, honnan jön, és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből
született."
Jn 3,1-8

Elmélkedés:

A Nikodémussal folytatott párbeszéd részletes leírása bizonyára azt a célt
szolgálja, hogy az olvasó számára János evangélista bemutatassa a hit
útját. A húsvét ünnepe és a feltámadás titkának megismerése a hit útján
indít el mindannyiunkat, s ennek az útnak jelentős állomása a lelki
újjászületés. Krisztus test szerinti feltámadásának egyik következménye
az, hogy tanítványainak lelkileg kell újjászületniük. Ezt az újjászületést
Isten Lelke kezdeményezi bennünk. A feltámadás révén a testi
újjászületésben is részesülünk majd. A lelki újjászületés a földi élet
idejére tesz hasonlóvá minket Krisztushoz, a testi feltámadás pedig
Krisztus sorsában részesít minket az örök életben.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Én Istenem! Felajánlom magamat égő áldozatul irgalmas szeretetednek, hogy
életem a tökéletes szeretet egyetlen hősi tette legyen. Könyörgök Hozzád,
hogy a Benned rejlő végtelen szeretetnek árját öntsd át lelkembe, hogy az
engem felemésszen, és a Te szeretetednek vértanújává tegyen.
Igen, így akarok elkészülni rá, hogy Előtted megjelenhessek: a szeretet
mártírhalálával akarok meghalni, s így egyenest a Te irgalmas szereteted
karjaiba repülni.
Lisieux-i Szent Teréz

2009. április 19., vasárnap

Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a
tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben
zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: "Békesség
nektek!" Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr
láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: "Békesség
nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket." E szavak
után rájuk lehelt, és így folytatta: "Vegyétek a Szentlelket! Akinek
megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg,
az nem nyer bocsánatot."
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük,
amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: "Láttuk
az Urat." De ő így szólt: "Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem
érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát,
én nem hiszem!"
Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük.
Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és
köszöntötte őket: "Békesség nektek!" Tamásnak pedig ezt mondta: "Nyújtsd
ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg
oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!" Tamás így válaszolt: "Én Uram,
én Istenem!" Jézus ezt mondta neki: "Most már hiszel, Tamás, mert láttál
engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!" Jézus még sok más
csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva
ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a
Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.
Jn 20,19-31

Elmélkedés:

A hit útján
A napokban egy ismerősöm mesélte, hogy tavaly nyáron pórul járt amiatt,
hogy túlzottan hitt a technikában. Az történt ugyanis, hogy autóval
szeretett volna el menni egy olyan helyre, ahol még sosem járt. Betáplálta
a műholdas navigációs rendszerébe a címet, s ettől kezdve követte a
szerkezet utasításait, amelyek pontosan megmondták neki, hogy mikor milyen
irányba kell fordulnia. Már csak néhány kilométerre volt a céltól, amikor
fogyni kezdett a normális út, és csakhamar egy kukoricaföld közepén
találta magát, mert a gép egy mezőgazdasági útra vezette. Persze mások is
panaszkodtak már, hogy ehhez hasonlóan a gép rossz irányba vezette őket.
Az eset tanulsága az, hogy eljön az a pillanat, amikor jobb, ha az ember a
saját szemének hisz, mint egy gépnek vagy technikai eszköznek.

A navigációs szerkezetekkel persze az ellenkezője is könnyen előfordulhat.
Az ember azt gondolja, hogy ő jobban tudja, hogy merre kell menni, nem
hallgat a gép szavára, s éppen a saját hitetlensége miatt kerül a szakadék
szélére. Utólag azért belátja, hogy hibázott és szerencsésebb lett volna,
ha figyelembe veszi az útmutatást.

Húsvét 2. vasárnapján az evangéliumban Tamás apostolról hallottunk, aki a
kételkedése, a hitetlensége miatt vált híressé. A történet szerint amikor
apostoltársai és a tanítványok elmondták neki, hogy megjelent számukra a
feltámadt Krisztus, akkor ő ezt nem hitte el nekik. Ezt mondta: "Hacsak
nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek
helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!" (Jn
20,25). Amikor nyolc nappal később újra megjelenik Jézus, akkor teljesíti
a kételkedő apostol kérését. Látni szeretnéd a szegek nyomait? Jöjj, és
lásd! Meg akarod érinteni a sebhelyeket? Gyere és érintsd meg! Szeretnél
te is eljutni a hitre? Nyisd ki szívedet és higgy!

Tamás apostol magatartása megerősíthet minket kételkedéseink közepette. Ha
őt, Jézusnak egy közvetlen tanítványát, egy meghívott apostolát is
megkísérti a kételkedés, de Jézus képes megadni neki a hit ajándékát,
akkor mi is megkaphatjuk a hitet. Bizonytalanságainkat, kételkedéseinket
Jézus eloszlatja.

Fontos tanulság lehet az is, hogy Tamás valójában nem a hitetlenség útját
járja, hanem a hit útján halad. Ez az út sokszor éppen a kételkedésből
vezet a hit felé. Jézus nem hagyja Tamást magára ebben a küszködő
állapotban, és nekünk is segítségünkre siet, amikor meginog a hitünk.
Jézus segít minket, hogy eljussunk a benne való hitre. A hit hitvallásra
készteti Tamást. Így szól: "Én Uram, én Istenem!" (Jn 20,28). A feltámadt
Jézussal való találkozás és a hitre való eljutás bizonyára minket is
hasonló hitvallásra indít.

Ezen a ponton érdemes még egy gondolatot szentelni annak a témának, hogy
napjainkban sokan ésszerűtlennek tartják a hitet és egyenes szembeállítják
egymással az emberi értelmet és a hitet. Azt gondolják, hogy a dolgok
értelme pusztán emberi értelemmel is mindig felismerhető és nincs szükség
a hitre. E téves gondolkodás hátterében többek között az áll, hogy az
emberi gondolkodás és megismerés célja, hogy az ember felfedezze a dolgok
értelmét, pedig valójában minden megismerésünkkel az igazságot keressük.
Mind értelmünk, mint hitünk a legfőbb igazságnak, Istennek a megismerésére
törekszik.

Befejezésül néhány gondolat még: Tudás utáni vágyunk semmit nem ér az
igazság megismerésének vágya nélkül. Kutatásaink és kereséseink semmit nem
érnek, ha nem ismerjük fel és nem állunk meg a felfedezés pillanatában.
Emberi erőfeszítéseink és tevékenységeink mit sem érnek, ha nem a szeretet
irányítja őket. Emberi gondolkodásunk semmit nem ér az Istentől sugallt
bölcsesség nélkül. Vajon egész életünk mennyit ér hit nélkül és Isten
nélkül?
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Áldalak téged, dicsőséges Atya! Íme, amit hittem, azt most látom! Amiben
reméltem, azt most birtoklom! Amit óhajtottam, azt most magamhoz
ölelhetem! Ajkam és szívem téged vall meg, lényem legmélyéből feléd
törekszem. Megyek, igen, megyek hozzád, egyedül igaz Isten.

2009. április 18., szombat

Miután húsvétvasárnap reggel Jézus feltámadt, először Mária Magdolnának
jelent meg, akiből (annak idején) hét ördögöt űzött ki. Magdolna elment,
és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. Amikor a
tanítványok meghallották, hogy Jézus él, és hogy Magdolna látta őt, nem
hitték el neki. Ezután Jézus más alakban megjelent két tanítványnak
útközben, amikor vidékre mentek. Ezek visszatértek, és közölték a hírt a
többiekkel, de ők nekik sem hittek. Végül megjelent Jézus a tizenegy
(apostolnak), amikor éppen asztalnál ültek. Szemükre vetette
hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik
látták őt feltámadása után. Azután így szólt hozzájuk: "Menjetek el az
egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!"
Mk 16,9-15

Elmélkedés:

A mai evangélium világosan mutatja, hogy a hitre jutás mindenképpen
feltételezi a személyes találkozást a Feltámadottal. Hiába a másik személy
tanúságtétele, hiába állítják ugyanazt többen is, az ember személyesen
szeretne meggyőződni. Ez a fajta kételkedés azonban nem méltó Krisztus
tanítványaihoz, s ezért Jézus jogosan rója veti övéi szemére a
hitetlenséget, de a mi hitetlenségünk is sérti őt. A hitetlenségből, a
kételkedésből nem fakad semmiféle küldetés. Azok viszont, akik megkapták a
hit ajándékát, egyúttal abban a küldetésben is részesülnek, hogy a
világban hirdessék Krisztus feltámadását. A feltámadás a legnagyobb
örömhír, ez az evangélium lényege.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Uram, nincs üdvösségem, csak tebenned;
ha te nem leszel nyugalmam,
nem gyógyul meg gyöngeségem.
Istenem, légy védelmezőm,
biztos menedék, hogy megszabaduljak!

2009. április 17., péntek

Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a
Tibériás-tó partján: Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén
Didimusz (vagyis Iker), továbbá a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus
fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: "Elmegyek
halászni." "Mi is veled megyünk" - felelték. Kimentek és bárkába szálltak.
De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a
parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus
megszólította őket: "Fiaim, nincs valami ennivalótok?" "Nincs" - felelték.
Erre azt mondta nekik: "Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd
találtok." Kivetették a hálót, s alig bírták kihúzni a tömérdek haltól.
Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: "Az Úr az!"
Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét -
mert neki volt vetkőzve -, és be-ugrott a vízbe. A többi tanítvány követte
a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a
parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó
parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik:
"Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok." Péter visszament, és
partra vonta a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint
százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus
hívta őket: "Gyertek, egyetek!" A tanítványok közül senki sem merte
megkérdezni: "Ki vagy?" - hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a
kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a halból is. Ez volt a harmadik eset,
hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak.
Jn 21,1-14

Elmélkedés:

Az a tény, hogy Péter és társai vissza akarnak térni eredeti
foglalkozásukhoz és halászni indulnak, azt jelzi, hogy még nem értették
meg, milyen következményekkel és feladattal jár számukra mesterük
feltámadása. Azt gondolják, hogy életüket ugyanúgy kell tovább
folytatniuk, mint azt a Jézussal való találkozás és meghívásuk előtt
tették.
A történet emellett arról is tanúskodik, hogy új hivatásuk, az
emberhalászat Jézus segítsége nélkül eredménytelen, sikertelen. Amihez
korábban értettek, s amihez elegendő volt emberi tudásuk, most már nem
sikerül. És talán éppen ez döbbenti rá őket, hogy új feladatot ró rájuk a
feltámadás ismerete.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Jézus, add, hogy úgy szóljak mindig, mintha ez lenne az utolsó szavam,
amelyet kimondok! Add, hogy mindig úgy cselekedjem, mintha ez lenne az
utolsó tettem, amelyet végbeviszek! Add, hogy úgy tudjak szenvedni mindig,
mintha ez lenne az utolsó gyötrelmem, amelyet felajánlhatok Neked! Add,
hogy mindig úgy imádkozzam, mintha ez lenne az utolsó lehetőségem itt a
földön, hogy beszélgessek Veled!
Chiara Lubich

2009. április 16., csütörtök


1879 Április 16. (130 éve történt)
Franciaországban meghalt Szent Bernadett katolikus szűz, akinek tiszteletére e napon tartják Szent Bernadett ünnepét.

Az 1844-ben született szűz védőszentje a katolikus francia leányok egyesületeinek.

A romolhatatlan szentek titkai

2007. július 3. 18:00

Szent Bernadett koporsója ámulatba ejti a világot. Történetét titkok és rejtélyek szövik át. Olyan rejtélyek, amelyek a modern tudományt hívják Európa oltárai elé.

Soubirous Bernadette fiatal parasztlány volt, aki a Franciaországi Lourdes-ban élt. Első látomása, mikor Szűz Mária megjelent előtte, 14 éves korában történt. A látomások folytatódtak. Bernadett hamarosan elhagyta családját, és felvételt nyert a neversi kolostorba. Teste ma is ott nyugszik. A jámbor nővér, aki egész életében sokat szenvedett a betegségektől, nagy hatást tett a környezetére. Bernadettet mindenki szentnek tekintette, aki ismerte, már jóval azelőtt, hogy a katolikus egyház szentté avatta.

Szent Bernadett 35 éves korában halt meg, és 1879-ben temették el. A katolikus egyház a szentté avatás útján három alkalommal ásatta ki a holttestét, megfigyelés céljából. Doktorok, papok és a város tiszteletre méltó tagjai tanúskodtak az exhumálások alkalmával. Soubirous Bernadette testét romolhatatlannak nyilvánították, mivel elkerülte a bomlás természeti törvényeit.

Bernadett azonban nem az egyetlen romolhatatlan szent. Szerte Európában más szent halottakat is exhumált az egyház, amelyek hasonló állapotban voltak. Külsőleg csak kevés maradt fenn annyira tökéletes állapotban, mint Szent Bernadett teste. Amikor azonban kiemelték őket a sírból, épek és sértetlenek voltak. Láthatóan ellenálltak a bomlásnak, amely a hétköznapi emberekre vár.

Vajon Szent Bernadett és a többi romolhatatlan holttestén miért nem fogott az idő? És miként szállt szembe a testük a természet törvényeivel? A katolikus egyház azokat tekinti romolhatatlanoknak, akiknek holtteste élethűen megőrizte a lágyszövetek rugalmas állagát. Esetenként évszázadok alatt sem változott az állapotuk - olyan körülmények dacára sem, amelyek egyébként bomlást okoznának. Némelyikről úgy tartják, hogy testük tiszta, folyékony olajokat, verejtéket és vért tartalmaz, évekkel a haláluk után is. Pedig nem balzsamozták és más módon sem kezelték a testüket. A vallásos emberek milliói csodáknak tekintik állapotukat, és gyakran természetfeletti erőt tulajdonítanak nekik.

A beszámolók Szent Bernadett minden exhumálása alkalmával megemlítik, hogy teste meglepően jó állapotban maradt fenn, noha a kezében tartott rózsafüzér megrozsdásodott. A természet törvényei szerint 126 év után a holttestből nem maradhat más, csak a csontváz. Amikor a szív megszűnik dobogni, és leáll a vérkeringés, a szervezet sejtjei az oxigénhiány miatt perceken belül elpusztulnak. A holttest lebomlásának ütemét erősen befolyásolják a körülmények, de a bomlás folyamata napokon belül előrehaladottá válik.
Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton
történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg
ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és
köszöntötte őket: "Békesség nektek!" Ijedtükben és félelmükben azt vélték,
hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: "Miért ijedtetek meg, és
miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én
vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja,
de amint látjátok, nekem van." Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát.
De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt
hozzájuk: "Van itt valami ennivalótok?" Adtak neki egy darab sült halat.
Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: "Ezeket
mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak,
amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak."
Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így
folytatta: "Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap
fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell
hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek."
Lk 24,35-48

Elmélkedés:

Az apostolok szinte a saját szemüknek sem karnak hinni, amikor Jézus
megjelenik nekik feltámadását követően. Talán hitetlenkedve fogadják az
emmauszi tanítványok beszámolóját is arról, hogy miként találkoztak a
Feltámadottal és hogyan ismerték fel őt. Kételyeiket Jézus azzal oszlatja
el, hogy megmutatja nekik sebhelyeit. Olyan jelek, bizonyítékok ezek,
amelyek egyértelműen mutatják, hogy a keresztre feszített Jézus áll most
élőként apostolai előtt.
De Jézus nem áll meg annál, hogy felismerteti magát övéivel, hanem azonnal
küldetést ad nekik. Ehhez szükséges annak megértése, hogy miért történt az
Úr szenvedése és feltámadása. E jézusi küldetés tanúkká teszi őket.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Uram, Jézus, hálát adok, hogy tanítottál, szavaid kísérjék végig napomat,
alakítsák életemet! Hálát adok, hogy a Te odaadásodhoz, áldozatodhoz
kapcsolhattam jó szándékaimat, minden gondomat is. Hálát adok, hogy a
szent áldozás által bennem élsz, és általam másokhoz is el akarsz jutni.
Szentségi jelenléted tegyen teljesen hasonlóvá Hozzád.

2009. április 15., szerda

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek,
amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik.
Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek
és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk
szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva
voltak. Jézus megkérdezte őket: "Milyen dolgokról beszélgettetek egymással
útközben?" Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak,
ezt válaszolta neki: "Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki
nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?" Ő megkérdezte: "Miért, mi
történt?"
Azok ezt felelték: "A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy
hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink
kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi
azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már
három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket.
Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a
hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt
állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy
találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem
látták."
Jézus erre így szólt: "Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek
vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett
elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?" Azután Mózesen
kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól.
Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna
menni. De azok marasztalták és kérték: "Maradj velünk, mert esteledik, és
lemenőben már a nap." Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz
ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta
nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor
azt mondták egymásnak: "Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt
hozzánk, és kifejtette az írásokat?" Még abban az órában útra keltek és
visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és
társaikat. Azok ezzel fogadták őket: "Valóban feltámadt az Úr, és
megjelent Simonnak!" Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan
ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lk 24,13-35

Elmélkedés:

Amikor Jézus megtöri a kenyeret és odanyújtja az emmauszi tanítványoknak,
ezt oly módon teszi, ahogy senki más. A két tanítványt előzetesen az út
során Jézus szavai készítették fel arra, hogy felismerhessék őt a
kenyértörésben. Előbb a szívüket nyitották meg a tanítás iránt - erre
utal, hogy lángol a szívük, bár nem ismerik fel, hogy Jézus szól hozzájuk
- majd pedig értelmük nyílik meg. A megvilágosodás élménye, a felismerés
öröme azonnal arra indítja őket, hogy örömüket megosszák másokkal, ezért
visszasietnek az apostolokhoz. A Krisztussal való találkozás a
szentáldozásban mindannyiunk számára lehetséges és arra indít minket, hogy
mi is tanúságot tegyünk Krisztus jelenlétéről.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Jézus értünk könyörgött, értünk halt meg. Ránk bízta igéit, üdvözítő
igazságait. Kiválasztott bennünket a világból, hogy tanítványaiként
szolgálhassuk a világot. Az oltárról vett végtelen Ajándék a miénk és
mindenkié, így vegyük.

2009. április 14., kedd

Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint
ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt,
két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a
másik a lábnál. Így szóltak hozzá: "Asszony, miért sírsz?" "Mert elvitték
az én Uramat - felelte -, és nem tudom, hová tették." Ezzel hátrafordult,
és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus
megkérdezte: "Asszony, miért sírsz? Kit keresel?" Mária Magdolna azt
hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: "Uram, ha te vitted el, mondd
meg, hová tetted, hogy magammal vihessem." Jézus erre megszólította:
"Mária!" Mária felkiáltott: "Rabbóni!" - vagyis Mester. "Ne tartóztass! -
felelte Jézus. - Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj
testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti
Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez." Mária Magdolna
elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: "Láttam az Urat." - És elmondta,
amit az Úr üzent.
Jn 20,11-18

Elmélkedés:

A feltámadt Krisztus dicsőséges arcának felismerése nem könnyű, főként
azoknak, akik látták az ő szenvedő arcát a keresztúton és a Golgotán.
Mária Magdolna esetében is igaz ez. Amíg a halottra emlékezik és amíg a
halottat keresi, addig szemét, értelmét homály takarja. A fordulatot
számára az a pillanat hozza meg, amikor nevén szólította őt Jézus. A
szeretett személy elvesztése miatt érzett fájdalom útja és a könnyek útja
véget ér, és elkezdődik számára a hit útja, a feltámadás hirdetésének
útja, az öröm útja. Mária Magdolna felismerésének egyértelmű jelen, hogy
már nem a sírkertet gondozó kertésznek nézi Jézust, hanem felismervén a
Feltámadottat, nevén szólítja őt.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Uram, nincs üdvösségem, csak tebenned; ha te nem leszel nyugalmam, nem
gyógyul meg gyöngeségem. Istenem, légy védelmezőm, biztos menedék, hogy
megszabaduljak!

2009. április 13., hétfő

Húsvéthétfő

Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel
futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre Jézus
jött velük szemben, és megszólította őket: "Üdv nektek!" Ők pedig
odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus
így szólt hozzájuk: "Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek,
hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem." Még úton
voltak, amikor néhány őr bement a városba, és jelentette a főpapoknak a
történteket. Ezek a vénekkel együtt tanácsot tartottak. Úgy határoztak,
hogy sok pénzt adnak a katonáknak, és meghagyják nekik: "Mondjátok azt,
hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és ellopták
a holttestet. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi majd megnyugtatjuk,
és kimentünk benneteket." Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogy
meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók
között.
Mt 28,8-15

Elmélkedés:

Egy dolog biztos: a sír, ahová Jézus holttestét tették, üres. Látják ezt
Jézus ellenségei és barátai egyaránt. Látják az üres sírt az őrzéssel
megbízott katonák, a sírhoz igyekvő jámbor asszonyok, és a valamivel
később odaérkező apostolok. S az üres sír látványa valamilyen magyarázatot
követel minden szemlélőtől. Jézus tanítványainak ekkor kezd lassan eszükbe
jutni, amit mesterük saját haláláról és feltámadásáról előre megmondott.
Értelmük nyiladozását, hitük felébredését segíti a Feltámadott számos
megjelenése. Megértik, hogy a feltámadás örömhírét el kell mondaniuk
mindenkinek. Mindeközben a másik oldalon elindul az igazság meghamisítása,
a katonák lefizetése. A történetből talán már csak az én állásfoglalásom
hiányzik.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Húsvéti szekvencia
A Húsvéti Bárányt keresztények dicsérve áldják!
Krisztus ártatlan Bárány:
vérének árán nyája bűneiért megengesztelte Atyját.
Benne élet és halál csodás nagy párharcra száll:
élet Ura a sírból felkél, és győztesen él.
Mária Magdolna, mondd, mit láttál utadon!
"Az élő Krisztusnak sírját feltámadt Urunk nagy diadalmát,
angyalok jelentését, Urunk halotti leplét.
Feltámadt Krisztus, reményetek: Galileába megy előttetek."
Krisztus a halálból valóban feltámadt, tudjuk.
Győztes Király, könyörülj meg rajtunk!

2009. április 12., vasárnap

Húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna
kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre
elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és
hírül adta nekik: "Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!"
Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a
ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb
ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment
be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a
kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem
külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is,
aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem
értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Jn 20,1-9

Elmélkedés:

Inkább a feltámadást!
Néhány éve az egyik minisztráns gyermek megbetegedett a nagyhétre.
Megmondhatnám az igazi nevét is, de aligha hinnék el nekem, ezért inkább
maradjunk abban, hogy kislány volt és Eszter volt a neve. Amióta az eszét
tudta, Eszter mindig ott volt a templomban a nagyheti szertartásokon. Úgy
értem, hogy nem csupán húsvétvasárnap jött el, hanem ott volt
nagycsütörtökön az utolsó vacsora emlékmiséjén, eljött a nagypénteki
keresztútra és a Jézus halálára emlékező szertartásra, és természetesen
nagyszombat estéjén is részt vett a feltámadási szertartáson és
körmeneten. Abban az évben viszont a betegség sajnos ágyba kényszerítette.
Amikor édesanyja virágvasárnap hazaért a szentmiséről, megkérdezte
kislányát, hogy felolvassa-e neki Jézus jeruzsálemi bevonulását, amiről a
misén szó volt, de Eszter ezt válaszolta: "Inkább a feltámadást!", s
édesanyja teljesítette kérését. Eszter állapota sajnos nem javult, az
utolsó vacsora miséjére sem tudott elmenni, ezért édesanyja e napon ennek
elbeszélését akarta volna felolvasni a kis betegnek, de Eszter megint csak
azt kérte, hogy "Inkább a feltámadást!" Nagypénteken is ugyanez történt,
Eszter nem a szenvedéstörténetre volt kíváncsi, hanem a feltámadásra. A
nagyhét minden napján Jézus feltámadását akarta hallani. Ez adott neki
vigasztalást betegségében és reményt a gyógyuláshoz. A feltámadás
elbeszélésének mindennapi hallgatása meghozta gyümölcsét: ha gyengén is,
de annál nagyobb örömmel húsvétvasárnap már Eszter is részt vehetett a
szentmisén.

Valljuk be őszintén, hogy Eszterhez hasonlóan mi is szívesebben hallgatjuk
a Jézus feltámadásáról szóló evangéliumi híradást, mint a
szenvedéstörténetet. És ezzel nincs is semmi gond, hiszen az élet utáni
ösztön, az örök élet vágya, a feltámadás reménye erősen él bennünk. A mai
napon, Húsvét vasárnapján az életet, a feltámadást ünnepeljük. A tegnap
esti szertartás evangéliumában egy apró jel, az üres sír volt az, ami
felébresztette bennünk a feltámadás hitét. Ma újabb szereplők érkeznek a
sírhoz, Mária Magdolna és az ő híradására Péter apostol, valamint maga
János, az evangélium szerzője. Az üres sír látványa hitet ébresztett
bennünk.

A húsvéti időszak vasárnapjain újabb személyekkel fogunk találkozni.
Olyanokkal, akiknek megjelent a Feltámadott. Hallani fogunk majd a két
emmauszi tanítványról, akik a kenyértörésben ismerik fel a Mestert, és
hallunk még Tamás apostolról, akinek kételkedését a sebhelyek látványa
oszlatta el, és a többi apostolról, akik nagypénteki szégyenteljes
menekülésük után most bátran kiállnak a nép elé és hirdetni kezdik, hogy a
keresztre feszített názáreti Jézus feltámadt a halálból. A feltámadt
Krisztussal való találkozásokról szóló beszámolók erősítik a mi hitünket
és bátorságot adnak ahhoz, hogy mi is feltámadás hirdetői legyünk.

Húsvét titka, a feltámadás titka megosztható. Olyan örömhír ez, amelyet
senki nem zárhat a szíve mélyébe, hanem tovább kell adnia másoknak. Mária
Magdolna és a sírhoz menő asszonyok nem azért mondják el az örömhírt az
apostoloknak, mert egyszerűen nem tudják tartani a szájukat és nem bírnak
csendben maradni, hanem azért, mert ezt a hírt el el kell mondani
másoknak. Jézus is ezt kéri tőlük és mindazoktól, akikkel feltámadását
követően találkozik.

Befejezésül egy gondolat erejéig figyeljünk még Szent Pál apostolra,
akinek emlékévét most tartjuk. Amikor Pál találkozik a feltámadt
Krisztussal és az ő tanításával, ez a találkozás olyannyira átalakítja
életét, hogy ettől kezdve egész életét az evangélium és a feltámadás
hirdetésére szenteli, mert meg van győződve arról, hogy ez az egyetlen
üdvözítő tanítás. A Jézussal való húsvéti találkozás alakítson át minket
is és tegyen mindannyiunkat a feltámadás hirdetőivé. Mondjuk el
mindenkinek a mai nap örömhírét: Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Húsvéti szekvencia
Húsvét tiszta áldozatját a hívek áldva áldják.
Bárány megváltja nyáját,
és az ártatlan Krisztus már kiengeszteli értünk Atyját.
Élet itt a halállal megvítt csodacsatával,
A holt Életvezér ma úr és él!
Mária, szent asszony, mondd, mit láttál utadon?
"Az élő Krisztusnak sírját, s a Felkeltnek láttam glóriáját.
Angyali tanúkat, szemfedőt és gyolcsokat.
Feltámadt reményem, Krisztus Galileába elétek indult."
Tudjuk, Krisztus feltámadott és diadalmas.
Ő győztes Királyunk, légy irgalmas!

2009. április 11., szombat

Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme
drága keneteket vásároltak, és elmentek, hogy megkenjék Jézus holttestét.
A hét első napján, kora reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek. Ezt
mondták egymásnak: "Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sír bejárata
elől?" De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig
igen nagy volt. Bementek a sírba, és egy fehér ruhába öltözött ifjút
láttak, amint ott ült jobb felől. Megrémültek, de az megszólította őket:
"Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek.
Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt van a hely, ahová temették. Siessetek,
és mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába. Ott
meglátjátok majd őt, amint megmondta nektek."
Mk 16,1-7

Elmélkedés:

Újra él
Az idei nagyhét azzal a szomorú eseménnyel kezdődött, hogy Nagyhétfőn,
április 6-án szörnyű földrengés pusztított a közép-olaszországi L'Aquila
városában és környékén. A tragédia következtében közel 300 ember vesztette
életét és tízezrek váltak hajléktalanná. A híradások beszámolnak arról,
hogy bár egyre kisebb az esélye, de mégis, napokkal a földmozgás után is
találnak élő embereket a romok alatt. És milyen hatalmas öröm a mentésben
segítők számára, amikor túlélőt találnak! Milyen nagy az öröme a
családtagoknak, amikor egy halottnak vélt szerettük élve kerül elő a romok
alól. Amilyen nagy fájdalmat jelent valakinek az elvesztése, olyan nagy
örömet vagy talán még nagyobbat jelent az ember számára az élet! Az
örömhír, hogy élő emberre bukkantak, gyorsan bejárja a környéket és néhány
órán belül bejárja a világot.

Ma, amikor a Jézus nagypénteki kereszthalálára való emlékezést követően,
az Ő feltámadását jöttünk össze ünnepelni húsvét éjszakáján, gondoljunk
azokra az áldozatokra, akik számára előbb következett be a földi élet
vége, mint ahogy ezt remélték, s akik már találkozhattak a Feltámadottal.
Ez a mostani természeti katasztrófa is erősíti bennünk azt a gondolatot,
hogy Jézus ma is szenved az áldozatokban, ugyanakkor tovább él a
túlélőkben.

Jézus meghalt a kereszten, majd testét egy sziklasírba temették. Amikor
már-már úgy tűnik, hogy a tragédia véget ért, az események váratlan
fordulatot hoznak. A templom függönyének kettéhasadásával nem gördül le a
függöny, hanem folytatódik a történet. Új szereplők tűnnek fel a színen.
Jézus elítélésében és keresztútján inkább a férfiaké a főszerep. A
keresztúton csak néhány tehetetlen, siránkozó asszonnyal találkozunk,
talán Veronika az egyetlen, aki segíteni tud, s Jézus édesanyja, Mária is
tehetetlenül áll a kereszt alatt. A férfiaké a főszerep. Júdásé, aki
elárulja Mesterét. A katonáké, akik elfogják Jézust. A főtanács tagjaié,
akik elítélik Jézust és keresztre feszítését kérik a római helytartótól.
Pilátusé, aki kimondja a halálos ítéletet. A római katonáké, akik
gúnyolják, megkorbácsolják és keresztre feszítik Jézust. Cirenei Simoné,
akit arra kényszerítenek, hogy segítsen a keresztjét hordozó embernek. És
más katonáké, akik a sír őrzésének feladatát kapják. A szerepeket főként
olyan férfiak alakítják, akikben egy cseppnyi részvét vagy szeretet sincs
Jézus iránt.

Húsvét hajnalra változnak a szereplők. A férfiak eltűnnek, s megjelennek a
jámbor asszonyok, akik a sírhoz mennek. Asszonyok, akik nem ellenségek és
nem is közömbösek. Asszonyok, akik szerették Jézust életében, és most a
halottnak vélt Jézus iránt szeretnék kifejezni tiszteletüket és
szeretetüket. Asszonyok, akik egy üres sírt találnak. Ez az üres sír lesz
számukra a feltámadás első jele. A feltámadt Jézussal most még nem
találkoznak, csak egy fehér ruhába öltözött ifjút, egy angyalt találnak
ott, aki azt állítja, hogy Jézus azért nincs itt, mert feltámadt! Az
evangéliumi beszámoló szerint az asszonyok azt a feladatot kapják, hogy
vigyék meg Péternek és a többi tanítványnak Jézus feltámadása örömhírét.
Azok az asszonyok tehát, akik elsőként értesülnek a feltámadásról,
elsőként fogják hirdetni azt.

Az asszonyok példája mutatja, hogy csak kevesen láthatták az üres sírt. A
nép, amely jelen van Jézus elítélésekor és végignézi keresztútját, most
nincs itt, nem lehet a feltámadás szemlélője. Jézus, csak keveseknek
jelenik meg a későbbiekben, olyanoknak, akik igaz tanítványai voltak.
Olyanok találkozhatnak a feltámadottal, akiknek ugyan megrendült a hite a
kereszthalál láttán, de reményük újra feltámadt. Olyanoknak jelenik meg,
akik szeretetükkel kiérdemelték azt, hogy a feltámadás hirdetői legyenek.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Engedjük, hogy e szent ünnepnapból áradó fény bevilágítson bennünket;
nyíljunk meg őszinte bizalommal a feltámadt Krisztusnak, hogy a húsvét
titkának megújító ereje mindannyiunkban, családjainkban, városainkban és
nemzeteinkben is megnyilvánulhasson! Legyen láthatóvá a világ minden
részén!

2009. április 10., péntek


Abban az időben Jézus kiment tanítványaival a Kedron völgyén túlra, ahol
egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is,
aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás kapott
egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és
kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus
tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük: "Kit
kerestek?" Azok ezt válaszolták: "A názáreti Jézust." Jézus erre így
szólt: "Én vagyok." Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Mikor azt
mondta nekik: "Én vagyok", meghátráltak és a földre estek. Ezért újra
megkérdezte tőlük: "Kit kerestek?" Azok ezt válaszolták: "A názáreti
Jézust." Erre Jézus így szólt: "Megmondtam már, hogy én vagyok. Ha tehát
engem kerestek, engedjétek el ezeket!" Így beteljesedett, amit korábban
megmondott: "Senkit sem veszítettem el azok közül, akiket nekem adtál."
Simon Péternél volt egy kard. Kirántotta, és a főpap szolgájára sújtott
vele: levágta a jobb fülét. A szolgának Malkusz volt a neve. De Jézus
rászólt Péterre: "Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki talán a
kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?"
Ekkor a csapat, az ezredes és a zsidó szolgák elfogták Jézust, és
megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert ő apósa volt Kaifásnak, aki
abban az évben főpap volt. Ő adta a zsidóknak azt a tanácsot, hogy jobb,
ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte
Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal
a főpap udvarába, Péter meg kint várakozott a kapu előtt. A másik
tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, visszajött, szólt a kapuban
őrködő lánynak, és bevitte Pétert. A kaput őrző szolgáló közben
megjegyezte: "Talán te is ennek az embernek a tanítványai közül vagy?" Ő
azt felelte: "Nem vagyok!" Mivel hideg volt, a szolgák és a fegyveresek
tüzet raktak, hogy fölmelegedjenek. Péter is köztük álldogált, és
melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust.
Jézus ezt válaszolta neki: "Én a világhoz nyíltan beszéltem. Mindig a
zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása
van. Titokban nem mondtam semmit. Miért kérdezel hát engem? Kérdezd
azokat, akik hallották, amit beszéltem. Íme, ők tudják, hogy miket
mondtam!" E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és így
szólt: "Így felelsz a főpapnak?" Jézus ezt mondta neki: "Ha rosszul
szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?"
Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.
Simon Péter még mindig ott állt, és melegedett. Újra megkérdezték tőle:
"Talán te is az ő tanítványai közül vagy?" Ő így felelt: "Nem vagyok!" A
főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét,
megjegyezte: "Nem téged láttalak én a kertben ővele?" De Péter ismét
tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.
Kaifástól tehát elvezették Jézust a helytartóságra. Kora reggel volt. A
zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és
elkölthessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és
megkérdezte: "Mivel vádoljátok ezt az embert?" Azok azt felelték: "Ha nem
volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe!" Pilátus ezt mondta:
"Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte ti a saját törvényetek szerint!" A
zsidók ezt válaszolták neki: "Nekünk senkit sem szabad megölnünk!" Így
beteljesedett, amit Jézus arról mondott, hogy milyen halállal fog
meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és
megkérdezte tőle: "Te vagy-e a zsidók királya?" Jézus így válaszolt:
"Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?" Pilátus ezt
felelte: "Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe.
Mit tettél?" Ekkor Jézus így szólt: "Az én országom nem ebből a világból
való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének,
hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való."
Pilátus megkérdezte: "Tehát király vagy?" Jézus így felelt: "Te mondod,
hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy
tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a
szavamra!" Erre Pilátus azt mondta: "Mi az igazság?" E szavak után Pilátus
újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: "Én semmi vétket sem találok
benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak.
Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?" De ők ismét
kiáltozni kezdtek: "Ne ezt, hanem Barabást!" Barabás rabló volt.
Ekkor Pilátus fogta Jézust, és megostoroztatta. A katonák tövisből
koszorút fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá. Azután
eléje járultak, és így gúnyolták: "Üdvöz légy, zsidók királya!" És közben
arcul verték. Pilátus ezután újra kiment, és így szólt hozzájuk: "Íme,
elétek vezetem őt, hogy megtudjátok: nem találok benne semmi vétket." És
kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus pedig így szólt: "Íme,
az ember!" A főpapok és a szolgák, mihelyt meglátták őt, kiáltozni
kezdtek: "Feszítsd meg! Feszítsd meg!" Pilátus azt mondta nekik:
"Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre, mert én semmi vétket sem találok
benne!" De a zsidók ezt felelték: "Nekünk törvényünk van, és a törvény
szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát!" Amikor Pilátus
meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra
megkérdezte Jézust: "Honnan való vagy?" De Jézus nem válaszolt neki
semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: "Nem felelsz nekem? Talán nem tudod,
hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, vagy arra, hogy
elbocsássalak?" Erre Jézus azt mondta: "Semmi hatalmad sem volna fölöttem,
ha onnan felülről nem kaptad volna. Ezért annak, aki engem a kezedbe
adott, nagyobb a bűne."
Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók
azonban ezt kiáltozták: "Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja.
Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak." E
szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói székbe
ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti
készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: "Íme, a
királyotok!" De azok így kiáltoztak: "El vele, el vele! Feszítsd meg!"
Pilátus megkérdezte: "Keresztre feszíttessem a királyotokat?" A főpapok
azonban ezt felelték: "Nincs királyunk, csak császárunk!" Erre
kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.
Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért
az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott
keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust
meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez
volt ráírva: "A názáreti Jézus, a zsidók királya." A feliratot sokan
olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel
volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok
kérték Pilátust: "Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A
zsidók királya vagyok". Pilátus azonban ezt válaszolta: "Amit írtam,
megírtam."
A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit,
négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse
következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így
szóltak egymáshoz: "Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié
legyen!" Így beteljesedett az Írás: "Szétosztották maguk között ruháimat,
s a köntösömre sorsot vetettek." A katonák pontosan ezt tették.
Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás
felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a
tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: "Asszony, íme, a te fiad!"
Azután a tanítványhoz szólt: "Íme, a te anyád!" Attól az órától fogva
házába fogadta őt a tanítvány.
Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így
szólt: "Szomjazom." Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy
szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte
az ecetet, így szólt: "Beteljesedett!" És fejét lehajtva kilehelte lelkét.
A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem
maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre
feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat
ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a
lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek.
Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték
meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába.
Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és
az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is
higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: "Csontot
ne törjetek benne!" És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra,
akit keresztülszúrtak."
Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való
élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus
testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött
Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy
száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel
együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a
helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új
sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók
készületi napja miatt oda temették Jézust.
Jn 18,1-19,42

Elmélkedés:

A kereszt - Isten dicsősége
A halott hatalmas úr. Ünneplő ruhába öltöztetik, és úgy viszik, mint a
nagy urakat szokás, így költözik örökös lakhelyére, a temetőbe. Arccal az
ég felé fordul, mindenki tisztelettel emlékezik rá, miközben megriad azon
félelmetes erő előtt, amely nem tesz kivételt ember és ember között. A
halott valóban hatalmas úr, és maga a halál is, ami talán a legnagyobb úr
ezen a földön.

Ma, Nagypénteken Jézus kereszthalálára emlékezünk, amikor szintén
bebizonyosodik, hogy a halál hatalmas úr, de rögtön hozzá kell tennünk azt
is, hogy mégsem a legnagyobb úr, mert a feltámadásé lesz az utolsó szó. Ha
figyelmesen elolvassuk Szent János evangéliumából Jézus szenvedésének
történetét és persze az ehhez vezető eseményeket, akkor észrevehetjük,
hogy az evangélista úgy tárja elénk a kereszthalált, mint Jézus
megdicsőülését, amely egyúttal az Atya dicsőségének a megnyilvánulása is.
János örömhírében már korábban is találkozhattunk azzal a gondolattal,
hogy Jézus tevékenysége az ő isteni dicsőségének megjelenése, amely
egyúttal a mennyei Atya dicsőségét is szolgálja. Gondoljunk csak például
arra, hogy János a következőkkel zárja le a kánai menyegző elbeszélését,
amelyen első csodájaként Jézus a vizet borrá változtatta: "Jézus ezzel
kezdte meg csodajeleit a Galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét és
tanítványai hittek benne" (Jn 2,11). Isten dicsőségéről esik szó továbbá
Lázár feltámasztásakor. Amikor Jézusnak megviszik a hírt, hogy barátja,
Lázár beteg, akkor nem indul azonnal barátjához, hanem a következőt
mondja: "Ez a betegség nem válik halálára, hanem Isten dicsőségére, hogy
megdicsőüljön általa az Isten Fia" (Jn 11,4). Jézus kijelentését
értelmezhetjük úgy, hogy Lázár feltámasztása szolgálja Isten dicsőségét,
de úgy is, hogy ezen esemény miatt határozzák el a zsidó főtanács tagjai,
hogy Jézusnak meg kell halnia, és Jézus halála szolgálja az isteni
dicsőséget.

Egy fontos mozzanat mellett nem szabad szó nélkül elmennünk. Jézus
megölését nem egy halott ember életre keltése miatt határozták el, hanem
azért, mert Lázár feltámasztása láttán sokan hittek Jézusban (vö.: Jn
11,45-53). Tehát itt is, és a kánai menyegzőn is az isteni dicsőség
megnyilvánulása hitet vált ki az emberekből. János evangélista minden
bizonnyal nem véletlenül láttatja Jézus keresztjét Isten dicsőségeként,
mert talán éppen az a szándéka, hogy hitre ébressze olvasóit, mint ahogyan
Jézus szenvedésének és halálának látványa sokakban hitet keltett azok
közül, akik az esemény szemtanúi voltak.

János tanításához képest Szent Pál teológiájában egy kis hangsúlyeltolódás
figyelhető meg. Bár Pál is a dicsőség urának nevezi a megfeszített Jézust
(vö.: 1Kor 2,8), ő világosan láttatja a keresztre feszítés megalázó,
megszégyenítő jellegét, s inkább a feltámadásban látja a dicsőség
megnyilvánulását. Pál apostol gondolkodására jellemző, hogy Jézus
szenvedését, halálát és feltámadását a megváltás egyetlen eseményeként
szemléli.

Befejezésül két következtetést, két tanulságot vonjunk le az
elhangzottakból. Egyrészt: Jézus keresztjének és halálának szemlélése
annak megvallására késztet minket, hogy Ő a legfőbb Úr. A népek apostola
így fogalmazza meg ezt a filippieknek írt levelében: Jézus "megalázta
magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten
felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van miden
névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és
az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr az
Atyaisten dicsőségére" (Fil 2,8-11). A második tanulság pedig ebből a
hitvallásunkból következik. Pál ezt írja a római levélben: "Ha száddal
vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta
őt a halottak közül, üdvözülsz" (Róm 10,9). Itt értjük meg, hogy Jézus
halála nem volt hiábavaló, nem volt értelmetlen cselekedet, ahogyan ezt
sok nem hívő ember gondolja. Halála az üdvösséget hozta meg mindazoknak,
akik hisznek benne, köztük természetesen számunkra is, akik hiszünk benne.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Jézus valóban meghalt. Leszállott a legmélyebb emberi nyomorúságba, a
holtak birodalmába. Kivette a mi halálunkból a keserűséget. Már tudjuk,
Krisztussal való közösségünk túléli a halált. Ő a mi életünk és
föltámadásunk. Legyen ez látható a jelen életünkben: az örömben, amely
reményből és szeretetből születik.

2009. április 9., csütörtök

Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor
ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik
a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben
történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának
szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya
mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza.
Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy
vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és
mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg
is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: "Uram, te akarod
megmosni az én lábamat?" Jézus így felelt: "Most még nem érted, mit
teszek, de később majd megérted". De Péter tiltakozott: "Az én lábamat
ugyan meg nem mosod soha." Jézus azt felelte: "Ha nem moslak meg, nem lesz
semmi közöd hozzám". Erre Péter így szólt: "Uram, akkor ne csak a lábamat,
hanem a fejemet és a kezemet is!" Jézus azonban kijelentette: "Aki
megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti
tiszták vagytok, de nem mindnyájan." Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja,
azért mondta: "Nem vagytok mindnyájan tiszták." Miután megmosta lábukat,
fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk:
"Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok
engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester
megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát
adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg."
Jn 13,1-15

Elmélkedés:

Megújuló szeretet
Az utolsó vacsorán történtek elbeszélését János evangélista egészen
ünnepélyes bevezetéssel kezdi. "Jézus tudta, hogy elérkezett az óra,
amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette
övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének" (Jn
13,1). Az ünnepélyes megfogalmazás tartalma rámutat Jézus szeretetére,
mint a most kezdődő történések legmélyebb okára és mozgatójára. A
tanítványok lábának megmosása, az Oltáriszentség ajándékozása, valamint
Jézus hamarosan kezdődő szenvedése és kereszthalála mind-mind szeretetéből
fakadó cselekedetek. Igen, elérkezett az óra, Jézus órája, a cselekvés
órája, az áldozat órája, az önajándékozás órája, az engedelmesség és a
szolgálat órája, elérkezett a szeretet ideje.

Az utolsó vacsora jelentőségét akkor érthetjük meg, ha felidézzük az ekkor
történt másik eseményt, az Eucharisztia alapítását, azaz az Oltáriszentség
ajándékozását, amelyben a mi Urunk saját Testét és Vérét adta nekünk.
János ugyan nem számol be erről írásában, de Máté, Márk és Lukács
evangéliumában, valamint Szent Pál apostol korintusiaknak szóló első
levelében megtaláljuk ennek elbeszélését (vö.: Mt 26,20-29, Mk 14,17-25,
Lk 22,14-23 és 1Kor 11,23-26). Az esemény a szentmise szertartásából jól
ismert mindannyiunk számára. Jézus, mielőtt szétosztotta volna
apostolainak a kenyeret ezt mondta: "Ez az én testem, mely értetek
adatik". Majd a borral telt kelyhet ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik:
"Ez a kehely az új szövetség az én véremben, mely értetek kiontatik".

Arról tehát itt szó, hogy az ószövetség helyébe az újszövetség lép, de nem
abban az értelemben, hogy az új eltörli a régit, hanem, hogy megújítja
azt. A mózesi szövetség, amelynek alapja a kőtáblákra vésett parancsok
voltak, csupán ideiglenes volt. Ezt váltja fel, ezt újítja meg a jézusi
szövetség, amelynek alapja a szeretet emberi szívekbe írt új törvénye, egy
új, örökké tartó szövetség. És ha már az ószövetség is Isten emberek felé
irányuló szeretetéből fakadt, akkor ez még inkább elmondható az újról. Az
utolsó vacsora Isten megújított, ugyanakkor állandóan megújuló szeretetét
hirdeti nekünk, melynek megtapasztalása hálával és örömmel tölti el
szívünket.

Persze hiábavaló dolog volna örvendeznünk Isten felénk áradó, állandóan
megújuló szeretetének, ha ez egyszersmind nem újítana meg minket a
szeretetben, azaz nem ösztönözne minket arra, hogy mi is állandóan
megújuljunk az Isten iránti szeretetben.

Érdekes felfigyelnünk arra, hogy az ószövetséghez képest változik az
újszövetség alapja mind Isten, mind az ember részéről. Az első
szövetségnél Isten parancsokat, törvényt ad az embereknek, akik részéről a
szövetség megtartását a "kötelesség" és az "engedelmesség" szavak
jellemzik a legjobban. S bár Isten mindvégig hűséges maradt ígéretéhez és
szövetségéhez, az ember újból és újból hűtlenné vált, megszegte a
szövetséget, elfordult Istentől. Az újszövetség alapja viszont már az az
isteni szeretet, amely két, egymással természetesen összetartozó
eseményben éri el tetőpontját: egyrészt az Eucharisztia alapításában,
amely szentségben Jézus önmagát, saját testét adja nekünk, másrészt a
kereszthalálban, amelyben Jézus önmagát adja az Atyának értünk, a mi
megváltásunkért. Az ember részéről, ami részünkről a szövetség megtartása
már nem félelemből fakad, hanem igaz szeretetből.

Minden alkalommal, amikor a szentmisében felidézzük az utolsó vacsora
eseményét és minden alkalommal, valahányszor Jézus keresztjére emeljük
tekintetünket, gondoljunk a szüntelenül megújuló és megnyilvánuló isteni
szeretetre, s ez segítsen minket is a szeretetben való állandó
megújulásban!
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Kérlek, Uram Jézus Krisztus, aki valóságosan és lényegedben jelen vagy a
kenyér és a bor színe alatt: táplálj engem, vigasztalj és erősíts engem
mindig, különösen utolsó órámon. Engedd, hogy téged, akit most a kenyér
fátyola alatt imádok, ez élet után színrol színre láthassalak!

2009. április 8., szerda

A betániai vacsora után a tizenkettő közül az egyik, akit karióti Júdásnak
hívtak, elment a főpapokhoz és megkérdezte tőlük: "Mit adtok nekem, ha
kezetekbe juttatom Jézust?" Azok harminc ezüstöt ígértek neki. Ettől
kezdve csak a kedvező alkalmat kereste, hogy kiszolgáltassa őt nekik. A
kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel
fordultak Jézushoz: "Hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát?" Ő így
felelt: "Menjetek be a városba, egy bizonyos emberhez, és mondjátok neki:
A Mester üzeni: Közel van az én időm; tanítványaimmal nálad költöm el a
húsvéti vacsorát." A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik,
és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, Jézus a tizenkét
tanítvánnyal asztalhoz telepedett. Miközben ettek, így szólt hozzájuk:
"Bizony mondom nektek, közületek egyvalaki elárul engem!" Erre nagyon
elszomorodtak, és sorra kérdezték őt: "Csak nem én vagyok az, Uram?" Ő így
válaszolt: "Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el engem. Az
Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak, aki az Emberfiát
elárulja! Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik!" Erre
Júdás, az áruló is megkérdezte: "Csak nem én vagyok az, Mester?" Ő így
felelt: "Te magad mondtad!"
Mt 26,14-25

Elmélkedés:

Júdás árulása fordulópontot jelent az események sorában. Az előzményekben
arról van szó, hogy mindenki megtalálta a helyét, a szereplőkről kiderült,
hogy melyik oldalon állnak, ki az aki Jézus mellé áll, s ki fordul vele
szembe. Miközben a tanítványok Júdás kivételével mesterükkel vannak, a
háttérben elkezdődik a gonosz terv megvalósítása. Minden készen áll ahhoz,
hogy elkezdődhessen a dráma, Jézus elítélése és halála.
Arra is érdemes odafigyelnünk, hogy nem csak az emberi szereplők
irányítják az eseményeket. Minden Isten tervének megfelelően történik,
amelyet néha talán nehéz felismernünk vagy megértenünk. Az isteni szeretet
felismerése hitünket feltételezi.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Uram, én nem vagyok világosság saját magam számára. Szem lehetek, de
világosság nem. Mit ér azonban a nyitott és egészséges szem, ha hiányzik a
világosság? Hozzád kiáltok tehát: adj, Uram, lámpámnak világosságot! A te
fényeddel, Uram, eloszlatod sötétségemet. Magamtól csak sötétségem van, te
viszont világosság és fény vagy, aki szétszórod sötétségemet és
megvilágítasz. Nem tőlem jön a világosság, s csak akkor van bennem a fény,
ha te megadod.
Szent Ágoston

2009. április 7., kedd

Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében, és újból
kijelentette: "Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem."
Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra néztek, mert nem tudták, kiről
mondta ezt. A tanítványok közül az egyik, akit Jézus szeretett, a vacsora
alatt Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki: "Kérdezd meg, kiről
beszél!" Ő Jézushoz fordult, és megkérdezte: "Uram, ki az?" Jézus így
felelt: "Az, akinek a bemártott falatot adom." Ezzel bemártotta a falatot
(a tálba) és karióti Júdásnak, Simon fiának nyújtotta. A falat után
mindjárt belészállt a sátán. Jézus ennyit mondott neki: "Amit tenni
akarsz, tedd meg mielőbb!" Az asztalnál ülők közül senki sem értette,
miért mondta ezt neki Jézus. Egyesek azt hitték, hogy - mivel Júdásnál
volt a pénz - Jézus megbízta: "Vedd meg, amire szükségünk lesz az
ünnepen!" Mások pedig (azt gondolták), hogy adjon valamit a szegényeknek.
Miután Júdás átvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt.
Júdás távozása után Jézus ezeket mondta: "Most dicsőült meg az Emberfia,
és az Isten is megdicsőült benne. Ha pedig az Isten megdicsőült benne, az
Isten is meg fogja őt dicsőíteni önmagában, sőt hamarosan megdicsőíti.
Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de
amint a zsidóknak megmondottam, most nektek is megmondom: ahová én megyek,
oda ti nem jöhettek." Erre Simon Péter megkérdezte: "Uram, hová mégy?"
Jézus így válaszolt: "Ahová én megyek, oda most nem jöhetsz velem, de
később követni fogsz." Péter azonban erősködött: "Uram, miért ne
követhetnélek most? Az életemet is odaadom érted." Jézus ezt felelte neki;
"Életedet adod értem? Bizony, bizony, mondom neked, mire a kakas
megszólal, háromszor tagadsz meg engem."
Jn 13,21-33. 36-38

Elmélkedés:

Júdás közeledő árulásának előre tudása mélyen megrendíti Jézust. Bizonyára
ennek az is oka lehetett, hogy egyik tanítványáról, választott apostoláról
volt szó. Péter apostol tagadását is előre látta Jézus, ez azonban nem
rendíti őt meg ennyire. Talán mert tudta, hogy ebből van felemelkedés.
Péter könnyei és bűnbánata arra indították őt, hogy megvallja az Úr iránti
szeretetét. Júdásnál nem a szeretet, hanem a kétségbeesés volt nagyobb, s
nem találta meg a kiutat, nem talált rá a bűnbánatra, az irgalomra.
Isten lehetőséget ad nekünk, hogy hibáinkat beismerjük és jóvátegyük.
Megbocsátása a szeretet új útján indít el minket.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Gyógyíts meg, Uram, mert vak vagyok, nem látom akaratodat, nem veszek
tudomást ezer olyan dologról, amit pedig akarsz tőlem és mivel nem látlak,
nem szeretlek eléggé. Istenem, világítsd meg szememet, gyógyítsd meg
vakságomat, hadd lássam akaratodat és szépségedet!